A „pestis” kifejezést eredetileg minden olyan betegségre használták, amely járványszerű és halálos jellegű volt. Ezért a korai években nagyon nehéz különbséget tenni a himlő, a foltos tífusz és a tüdő-, bőr- vagy bubópestis között. Marcus Aurelius római császár állítólag Bécsben halt meg pestisben.
A legpusztítóbb pestisjárvány az 1348 és 1350 közötti járvány. Körülbelül 25 millió ember, Európa akkori lakosságának mintegy negyede halt meg. Becslések szerint Bécs is elvesztette lakosságának kétharmadát. A rend összeomlott, és a túlélők „törvényen kívüliekké” váltak. A holttesteket éjszaka az utcára tették, hogy ne kelljen velük együtt bezárni a házba.
A kitörést megelőző éveket súlyos katasztrófák jellemezték. Az óriáslepkék és pókok, férgek, bogarak és egerek gyorsan terjedtek, a vándorló sáskák rajai felfalták a földeket. Földrengések rengették meg az országot, a terméskiesések és az éhínségek pedig meggyengítették a lakosságot. Az égi jelenségek, mint például egy félelmetes feketeségű üstökös, megtették a magukét, hogy alátámasszák Isten haragját, mint a betegség kiváltó okát.
A járvány nagyon gyorsan terjedt , ami valószínűleg az akkori katasztrofális higiéniai körülményeknek, valamint a nagy zarándokforgalomnak volt köszönhető. Bécsből 1345-ig nem ismerünk „privet”-et. Gyakran két ház lakóinak közös mellékhelyisége volt. A kilakoltatás a lakástulajdonosok felelőssége volt. Az ürüléket legjobb esetben a Tiefen Graben és a Rotenturmstraße pöcegödrökként szolgáló patakjaiba ürítették, amelyek végül a Duna következő ágába torkolltak.
A bűz elviselhetetlen lehetett. Az archívumban számos panasz maradt fenn az elfogadhatatlan szagterheléssel kapcsolatban. Ezt a „szennyezett” levegőt gyanították a járvány okának is, ezért füstöléseket rendeltek el, és a betegeket a bűzös földtől a lehető legmagasabbra helyezték.
Az 1349-es nagy pestisjárvány idején a házak előtt ürülék és szemét volt, amelyben számos disznó tanyázott. A középkorban a városban még mindig voltak tanyák és istállók. Állattartás folyt, és az állatok az utcákon kóboroltak. A sikátorokat csak különleges ünnepségek alkalmával, például egy herceg bevonulásakor tisztították meg. Az első számla az utak burkolásáról 1358-ra nyúlik vissza. A kutakat gyakran szennyezte a szivárgó víz. Aki elhagyta a házat, fából készült túlcipőt, úgynevezett „Trippen”-t húzott.
A pestis néhány évenként újra és újra sújtotta Bécs városát. A következő járványok 1360-ban, 1381-ben, 1399-ben, 1404-ben, 1410-ben, 1428-ban stb. következtek. Tekintettel erre a gyakoriságra és a magas csecsemőhalandóságra, érthető, hogy a várható élettartam a következő járványig mindössze 24 év….or…
Időutazási tipp: Látogasson el az időutazásra, és élje át az utolsó nagy pestisjárványt 1679-ben.